Barcaság, hétfalusi csángók
Az erdélyi magyarság legdélibb népcsoportja az Olt és a Brassói-havasok közötti Barcaságban él. E fejlett, polgárosult vidék javarészt evangélikus vallású volt jobbágymagyarjai szászokkal és románokkal vegyesen élnek. Legjelentősebb, különálló csoportjuk a Brassó környéki hétfalusi csángóság.
Táncaikról szinte csak a múlt század végi és század eleji régi néprajzi irodalom tájékoztat (Zajzoni Rab 1862; Orbán 1873; Horger 1899; Kolumbán 1903;. Teutsch 1903), mely elsősorban a rituális boricatáncot jellemezte (Domokos P. P. 1968). A vidék táncaira vonatkozó kevés újabb adat mellett inkább a táncéletre vonatkozó ismereteink bővültek (Seres 1970, 1984; Komlósi 1979).
A barcasági magyarság tánckincse magyaros, romános és németes táncokból áll. Ismerték a magyar táncnak, csürdöngetőnek vagy kalákásnak nevezett verbunkot, a lassú magyar vagy csárdás pedig a múlt század közepétől vált általánossá. A kígyózó, labirintus formájú seprűtáncot férfiak járták. A román briult kezdő- és végzőtáncként használták Hétfaluban, emellett a horát és szirbát, valamint a páros román forgós-forgatós táncot is (ardeleana, invîrtita) járták. Németes táncaik a keringő, polka, ceppel, kalup, hétléptű és a gólya.
A Barcaságban, az Olt völgyében, továbbá a kapcsolódó Bodza- és Erdővidéken, a Homoród-, Nyikó- és nagy-Küküllő-völgyi, valamint fogarasföldi magyar falvakig követhető a legénység összeállásnak (továbbá sereg, kórus, társasbál) nevezett szervezete. Karácsony előtt a legénység a fonó- vagy táncolóházban megválasztotta a tisztségviselőit, elvégezték a legény- (s néhol a leány-) avatást, táncolóházat béreltek, megfogadták a zenészeket, s a hajnalozó énekek tanulásával készültek az ünnepi köszöntések és táncmulatságok sorozatára. A karácsonytól újévig tartó összeállás idején a legénység a közös szálláson gyülekezett és étkezett. A legényszervezetek fejlettségét, a mulatságok gondos megszervezését a választott tisztségviselők mintegy 20-féle feladatköre és falvanként változó gazdag névanyaga mutatja legjobban. A felsorolandó tisztségeket falvanként 4-10, néha 20 legény látta el, akik újévig vagy húshagyatig, másutt egy évig, esetleg megházasodásukig maradtak tisztségükben. A legénytársaság vezetője a legénybíró; helyettes a kisbíró; az írásbeli teendőket a jegyző intézte; az avatásnál a legényavatók segédkeztek; a küldöncszolgálatokat a polgárok látták el. A házról házra járó köszöntések, jókívánságok szónokai a szószólók voltak; az éneket a kántorok vezették. Az étel-ital {6-445.} és pénzadományok gyűjtése, szállítása, kezelése a kulcsárok (sáfár, szamár, kupta, szakszinás, gazdainas, csapos) feladata. A lányok táncba hívogatása és kísérése a leányosztók munkaköre, s ha a leányok késtek, úgy a lovak hordták be őket szekéren vagy taligán a mulatságba. Az ajtónálló, díjbeszedő a janitor volt, s a táncrend irányítását, a táncosztást a táncmester (szűrvonó) végezte. A tánchely megöntözéséről és az ivóvízről a vízhordó (pocó vagy padlólocsoló) gondoskodott. A tűzadó vagy tűzeltevő a szüneti dohányzáshoz való tüzet, az égő taplót őrizte. A rendfenntartó karhatalmat, a lábatlankodó gyermekek távoltartását a rendőrök, csendőrök, káplárok biztosították. A kihágásokért az ítélőbíró szabott ki botozást, s ezt a botos, csapó vagy csapómester hajtotta végre. Ehhez néhol még vizsgáló orvos és a szégyenpadot kezelő székeltevő is segédkezett.
A téli ünnepkör eseményei időrendben a következők voltak. Karácsony előtt történt még a legényavatás, amikor a 16 (vagy 18) évesek teljes jogú (táncba, fonóba járó, udvarló, kocsmázó, dohányzó és fizető) legényekké váltak. A jegyzékbe vétel, ünnepélyes vizsgálat és kihirdetés, s némi ital fizetése után „éljen" kiáltással háromszor megemelték őket. Ezt néhol a csoportos seprűtánc eljárása, másutt avatóbál is követte.
Az ünnep a legények karácsony előesti zenés kántálásával kezdődött, amikor hajnalig házról házra jártak pénzt, kalácsot, élelmet, italt, tűzifát gyűjtve, s meghívták a leányokat a karácsony első napján kezdődő többnapos mulatságsorozatra. Első nap hajnalán mindenki ünnepélyesen beforgatta párját a táncházba, s délelőtt 11-ig, majd teplomozás után délutántól estig táncoltak. Ezután következett az István-napi hajnalozás, majd a másodnapi tánc. Egyes helyeken (Homoród-vidék) ilyenkor az új házasokat regöléssel köszöntötték. Harmadnapon a Jánosok köszöntése hasonló módon folyt, amit ismét táncmulatság követett. Aprószentek napján a lányokat a jókívánságok mellett megvesszőzték, megkorbácsolták, s néhol a seprűtáncot is eljárták. Rendszerint ekkor tartották a kicsik táncát is, ahol a gyermekek saját gyermekbírójuk irányításával furulyára táncoltak, és ők is eljártak hajnalozni. Az óévnapi táncot az olykor maszkajárással is kapcsolódó újévi hajnalozás követte. Az újévnapi utolsó tánc végén a leányokat kiforgatták a táncteremből, s az ünnepi maradékot elköltve a hivataláról lemondó legénybírót elbúcsúztatták.
A hétfalusi csángók századunkban már csak a Háromfaluban (Tatrang, Zajzon, Pürkerec) járták aprószentekkor a boricatáncot. A múlt században még minden faluban, s egész farsangban, különösen a farsang három napján végigjártak minden gazdát, sőt még a szomszédos falvakat is meglátogatták. Egy megfogadott öreg vatáf vezetésével már hetekkel előbb megkezdték a kocsmában vasárnaponként a tánc versenyszerű gyakorlását, s kiválasztották a legjobbakat. A boricások színes szalagokkal díszített fekete kucsmát, a mellen-vállon átkötött szíjat és selyemkendőket viseltek. Lábszárukon őrharangok, bocskorukon, majd csizmájukon sarkantyú pengett. Kezükben régebben csákányt, később falapockát tartottak. A négy kuka (= néma) fekete ruhában tollal, szőrrel díszített ijesztő fa álarcot viselt, s négy kolomp csörgött a derekukon. Oldalukon fakard, kezükben nyeles korbács volt.
A kocsmában gyülekezve indultak falujárásra először az elöljárókat megtisztelve, majd minden gazda udvarára betértek.
A menetet a tebetartó (tebe: fenyőfa hegye aranyozott gyümölcsökkel) vezette, utánuk két-három cigány: furulyás-hegedűs-cimbalmos, vagy hegedűs és kobzás (újabban csak egy tangóharmonikás), majd a két vezér, vatáf mögött a boricások. A végére maradtak a kosár- és nyárshordozók, akik a húst, kolbászt, tojást és kenyeret gyűjtötték. A kukák a menet körül mókáztak, távol tartva a gyermekeket és a tömeget. A gazda udvarán kört alakítva a vezér vezényszavai szerint egyöntetűen táncoltak: a vatáfokkal szemben lévő két rudasnak szóló szerepe is volt. A tánc négy részből – egyes, kettős, hármas és török boricából – áll, mindegyik résznek saját dallama van, s az utolsó gyors. A bokázó, forduló, sétáló, dobbantó, hátravágó, kirugó lépések hosszan ismételt sorozatából álló kötött körtánc után a jelenlévő nőkkel csárdást táncoltak. A kukák tánc közben mókáztak, hajtották a leányokat, mindent összelopkodtak az udvaron, amit csak kiváltani lehetett tőlük. Régebben verekedés közben az egyik kukát leütötték, s fakardjaikkal jelképesen feldarabolták, majd megsiratták, végül korbácsukkal életre fújva és verve feltámasztották. Délben és este a boricások fogadott főzőasszonynál vagy a kocsmában lakomáztak, ahol a falu szegényeit is megvendégelték. A boricajárást este táncmulatság követte. A szomszédos falvakba látogatva rendszerint meg kellett vívniok, s versenyt táncolni az ottaniakkal. A téli napforduló e régi szokása a románság körében căluşer (kaluser), căluş néven ismeretes.
Forrás: Martin György Magyar tánctípusok és táncdialektusok (Planétás kiadó)
A barcasági magyarság tánckincse magyaros, romános és németes táncokból áll. Ismerték a magyar táncnak, csürdöngetőnek vagy kalákásnak nevezett verbunkot, a lassú magyar vagy csárdás pedig a múlt század közepétől vált általánossá. A kígyózó, labirintus formájú seprűtáncot férfiak járták. A román briult kezdő- és végzőtáncként használták Hétfaluban, emellett a horát és szirbát, valamint a páros román forgós-forgatós táncot is (ardeleana, invîrtita) járták. Németes táncaik a keringő, polka, ceppel, kalup, hétléptű és a gólya.
A Barcaságban, az Olt völgyében, továbbá a kapcsolódó Bodza- és Erdővidéken, a Homoród-, Nyikó- és nagy-Küküllő-völgyi, valamint fogarasföldi magyar falvakig követhető a legénység összeállásnak (továbbá sereg, kórus, társasbál) nevezett szervezete. Karácsony előtt a legénység a fonó- vagy táncolóházban megválasztotta a tisztségviselőit, elvégezték a legény- (s néhol a leány-) avatást, táncolóházat béreltek, megfogadták a zenészeket, s a hajnalozó énekek tanulásával készültek az ünnepi köszöntések és táncmulatságok sorozatára. A karácsonytól újévig tartó összeállás idején a legénység a közös szálláson gyülekezett és étkezett. A legényszervezetek fejlettségét, a mulatságok gondos megszervezését a választott tisztségviselők mintegy 20-féle feladatköre és falvanként változó gazdag névanyaga mutatja legjobban. A felsorolandó tisztségeket falvanként 4-10, néha 20 legény látta el, akik újévig vagy húshagyatig, másutt egy évig, esetleg megházasodásukig maradtak tisztségükben. A legénytársaság vezetője a legénybíró; helyettes a kisbíró; az írásbeli teendőket a jegyző intézte; az avatásnál a legényavatók segédkeztek; a küldöncszolgálatokat a polgárok látták el. A házról házra járó köszöntések, jókívánságok szónokai a szószólók voltak; az éneket a kántorok vezették. Az étel-ital {6-445.} és pénzadományok gyűjtése, szállítása, kezelése a kulcsárok (sáfár, szamár, kupta, szakszinás, gazdainas, csapos) feladata. A lányok táncba hívogatása és kísérése a leányosztók munkaköre, s ha a leányok késtek, úgy a lovak hordták be őket szekéren vagy taligán a mulatságba. Az ajtónálló, díjbeszedő a janitor volt, s a táncrend irányítását, a táncosztást a táncmester (szűrvonó) végezte. A tánchely megöntözéséről és az ivóvízről a vízhordó (pocó vagy padlólocsoló) gondoskodott. A tűzadó vagy tűzeltevő a szüneti dohányzáshoz való tüzet, az égő taplót őrizte. A rendfenntartó karhatalmat, a lábatlankodó gyermekek távoltartását a rendőrök, csendőrök, káplárok biztosították. A kihágásokért az ítélőbíró szabott ki botozást, s ezt a botos, csapó vagy csapómester hajtotta végre. Ehhez néhol még vizsgáló orvos és a szégyenpadot kezelő székeltevő is segédkezett.
A téli ünnepkör eseményei időrendben a következők voltak. Karácsony előtt történt még a legényavatás, amikor a 16 (vagy 18) évesek teljes jogú (táncba, fonóba járó, udvarló, kocsmázó, dohányzó és fizető) legényekké váltak. A jegyzékbe vétel, ünnepélyes vizsgálat és kihirdetés, s némi ital fizetése után „éljen" kiáltással háromszor megemelték őket. Ezt néhol a csoportos seprűtánc eljárása, másutt avatóbál is követte.
Az ünnep a legények karácsony előesti zenés kántálásával kezdődött, amikor hajnalig házról házra jártak pénzt, kalácsot, élelmet, italt, tűzifát gyűjtve, s meghívták a leányokat a karácsony első napján kezdődő többnapos mulatságsorozatra. Első nap hajnalán mindenki ünnepélyesen beforgatta párját a táncházba, s délelőtt 11-ig, majd teplomozás után délutántól estig táncoltak. Ezután következett az István-napi hajnalozás, majd a másodnapi tánc. Egyes helyeken (Homoród-vidék) ilyenkor az új házasokat regöléssel köszöntötték. Harmadnapon a Jánosok köszöntése hasonló módon folyt, amit ismét táncmulatság követett. Aprószentek napján a lányokat a jókívánságok mellett megvesszőzték, megkorbácsolták, s néhol a seprűtáncot is eljárták. Rendszerint ekkor tartották a kicsik táncát is, ahol a gyermekek saját gyermekbírójuk irányításával furulyára táncoltak, és ők is eljártak hajnalozni. Az óévnapi táncot az olykor maszkajárással is kapcsolódó újévi hajnalozás követte. Az újévnapi utolsó tánc végén a leányokat kiforgatták a táncteremből, s az ünnepi maradékot elköltve a hivataláról lemondó legénybírót elbúcsúztatták.A hétfalusi csángók századunkban már csak a Háromfaluban (Tatrang, Zajzon, Pürkerec) járták aprószentekkor a boricatáncot. A múlt században még minden faluban, s egész farsangban, különösen a farsang három napján végigjártak minden gazdát, sőt még a szomszédos falvakat is meglátogatták. Egy megfogadott öreg vatáf vezetésével már hetekkel előbb megkezdték a kocsmában vasárnaponként a tánc versenyszerű gyakorlását, s kiválasztották a legjobbakat. A boricások színes szalagokkal díszített fekete kucsmát, a mellen-vállon átkötött szíjat és selyemkendőket viseltek. Lábszárukon őrharangok, bocskorukon, majd csizmájukon sarkantyú pengett. Kezükben régebben csákányt, később falapockát tartottak. A négy kuka (= néma) fekete ruhában tollal, szőrrel díszített ijesztő fa álarcot viselt, s négy kolomp csörgött a derekukon. Oldalukon fakard, kezükben nyeles korbács volt.
A kocsmában gyülekezve indultak falujárásra először az elöljárókat megtisztelve, majd minden gazda udvarára betértek.
A menetet a tebetartó (tebe: fenyőfa hegye aranyozott gyümölcsökkel) vezette, utánuk két-három cigány: furulyás-hegedűs-cimbalmos, vagy hegedűs és kobzás (újabban csak egy tangóharmonikás), majd a két vezér, vatáf mögött a boricások. A végére maradtak a kosár- és nyárshordozók, akik a húst, kolbászt, tojást és kenyeret gyűjtötték. A kukák a menet körül mókáztak, távol tartva a gyermekeket és a tömeget. A gazda udvarán kört alakítva a vezér vezényszavai szerint egyöntetűen táncoltak: a vatáfokkal szemben lévő két rudasnak szóló szerepe is volt. A tánc négy részből – egyes, kettős, hármas és török boricából – áll, mindegyik résznek saját dallama van, s az utolsó gyors. A bokázó, forduló, sétáló, dobbantó, hátravágó, kirugó lépések hosszan ismételt sorozatából álló kötött körtánc után a jelenlévő nőkkel csárdást táncoltak. A kukák tánc közben mókáztak, hajtották a leányokat, mindent összelopkodtak az udvaron, amit csak kiváltani lehetett tőlük. Régebben verekedés közben az egyik kukát leütötték, s fakardjaikkal jelképesen feldarabolták, majd megsiratták, végül korbácsukkal életre fújva és verve feltámasztották. Délben és este a boricások fogadott főzőasszonynál vagy a kocsmában lakomáztak, ahol a falu szegényeit is megvendégelték. A boricajárást este táncmulatság követte. A szomszédos falvakba látogatva rendszerint meg kellett vívniok, s versenyt táncolni az ottaniakkal. A téli napforduló e régi szokása a románság körében căluşer (kaluser), căluş néven ismeretes.Forrás: Martin György Magyar tánctípusok és táncdialektusok (Planétás kiadó)