Északkeleti Felvidék

Abaúj és Zemplén megyéknek, vagyis a Felvidék keleti részének népe már nem palóc jellegű. E területet a kutatás elhanyagoltsága miatt csak vázlatosan tudjuk jellemezni. Táncélete és fő tánctípusai legszorosabban a felső-Tisza-vidéki dialektushoz kapcsolják. A terület déli, az Alföldhöz tartozó része, a Bodrogköz a tánckultúra tekintetében még egyivású a Nyírséggel. A Bodrogköztől északra eső hegyes területen azonban már kisebb-nagyobb különbségek mutatkoznak a német telepesek, a korai polgárosodás, továbbá a szlovákokkal való érintkezés színezőhatása miatt.
A verbunk kötetlen szóló és szabályozott csoportos formája egyaránt megtalálható e területen. Motívumkincsét itt is a bokázó és csizmaverő mozgások jellemzik. A szinte kimeríthetetlen bőségű nyírségi csapásoló verbunkok itt azonban töredékesebb, egyszerűbb formákban tűnnek fel. A bokázó motívumok jelentőségére utal a verbunk sarkantyúzás, hatoztatás elnevezése. A Felső-Tisza-vidéken szórványos kötött karéjverbunk (vö. tiszapolgári csapásolás) e vidéki megfelelője a pusztafalusi sarkantyús. Az északkeleti kötött verbunk magyar változataihoz szervesen kapcsolódnak a kelet-szlovákiai, zempléni és főleg Sáros megyei szlovák körverbunkok. Ezek elnevezésükben (verbunk, szóló magyar), zenéjükben (új stílusú vagy népies műdalok, hangszeres verbunkdallamok) és formakincsükben (kétlépéses csárdás, bokázás, csapásolás) egyaránt kapcsolódnak nemcsak északkeleti verbunkjainkhoz, hanem – érdekes módon – a rábaközi verbunkhoz is. Ezek a szabályozott szerkezetű verbunkok az előtáncoló táncvezető és a tánc közbeni vezénylés mozzanatait is megőrizték. A kelet-szlovákiai friss körverbunk (Marhaňska) dallamának primitív, motívumismétlő szerkezete, dúr hangnemű melodikája a rábaközi körverbunkok frissével s egyes északkeleti verbunkdallamokkal is megegyezik.

A csárdás motívumkincse éppúgy érintkezik a verbunkéval, mint a Felső-Tisza-vidéken. A tág, nyitott összefogódzási módok, a fenthangsúly, a férfi önálló figurázása, csapásolása, a hármas csárdás és körcsárdás élénk divatja mutatják, hogy a felső-Tiszavidéki csárdásstílussal állunk szemben, de ismét megkopottabb, egyszerűbb formában. A bodrogközi Cigándról a Gyöngyösbokréta névadó tevékenysége következtében konyhatáncként ismeretessé vált hármas csárdás neve a lakodalom előmulatságának nevéből származik, ahol az asszonyok többsége miatt gyakran került sor e csárdásforma alkalmazására.

Az északkeleti felvidék egyik elválasztó jele a sok vonatkozásban hasonló alföldi területekhez képest az, hogy itt a táncéletben jelentős szerepük van a leánytáncoknak. A karikázóknak a Felföldre jellemző igen egyszerű, kezdetleges formái itt is élnek. A lassúban az egyirányú oldaltlépés-zárás, a frissben pedig a fenthangsúlyos forgás a fő motívumok. A karikázó kapcsán említjük meg a lakodalmi játékos leánytáncokat, valamint a májusi zöldágjárást. A virágvasárnaphoz fűződő falukerüléskor a leányok frissen vágott zöld ágakkal kapuzva vonulnak végig a falun, és a szokásdallamok éneklése közben karikázásra is sor kerül.

Az északkeleti Felvidék lakodalmi táncai közt is szerepel a tréfás verbuválásnak a labirintustáncok csoportjához kapcsolódó formája. (Pusztafalusi bojnyik tánc.)

A tokajhegyaljai lakodalmi osztótánc a múlt században még a kassai iparoscéhek mulatságainak is szerves részét alkotta.

Itt kell megemlékeznünk a táncirodalmunkban sokat emlegetett erdőbényei bodnártáncról. Ez a tánc – mely a magyar nyelvterületen eddig egyedülálló és a Kárpát-medencei elterjedés tekintetében pedig a legkeletibb adat, valószínűleg német telepesek útján került ide, illetőleg szoros nyugati kapcsolataik révén később is átvehették ezt a középkorban divatos és főként városi kisiparoscéhek által fenntartott régi táncformát. A tokai-hegyaljai szőlővidék kádárjainak jellegzetes céhtánca Közép- és Nyugat-Európában rendkívül elterjedt. A spanyoloktól, franciáktól kezdve a nyugati szlávokig minden európai népnél megtalálhatók, az adatok többsége alapján elsősorban a germán népekhez fűződik. A germán pogány szertartások avató rítusa céhtáncként élt tovább a középkorban. A falusi legénytársaságok és városi kisiparosok zárt céhei ezt a táncot az új céhtagok felvételekor mintegy avató szertartásként alkalmazták, szigorúan meghatározott rendben. A szakirodalom lánc-kardtánc néven emlegeti e táncot, mivel a résztvevők a kardot mindkét végén fogva, egymással láncszerűen kötődnek össze. A fegyvert később más eszközök váltják fel (kendő, vessző, bot, abroncs), a mesterség jelképének megfelelően. A német szórványokkal megtűzdelt Felvidéken ezek a táncok több helyen előfordulnak, elsősorban a szlovákok körében. A nyugati táncformába már jellegzetesen kelet-európai elemek is kerültek, például a táncvezető guggoló tartásban táncolva forgatja az abroncson a borral teli poharat. Ez a mozzanat a Kárpát-medence pásztortáncainak jellegzetes figuráját idézi, és a nyugati párhuzamokból hiányzik. Az átszíneződések ellenére mind a szlovák, mind a magyar bodnártánc menete, szerkezete, zenéje megőrizte nyugati jellegét. A kötött, iskolás kimértséget és pontosságot követelő abroncskezelés, a térformák bonyolultsága, a láncba összefonódott táncosok komplikált szövevénye alapján különbözik a kelet-európai népek elemibb, egyszerűbb fokon lévő, kevésbé kifinomodott és mesterkéletlenebb tánckultúrájától. A nyugati lánc-kardtánc szórványos nyomai nem arról tanúskodnak, hogy e tánc behatolt volna a kelet-európai tánckincsbe.

Az északkeleti Felvidék tánckincsében többféle kultúra egymásra hatása és sokszor szervetlen együttélése tapasztalható. A szlovák és magyar anyag természetes kölcsönhatása megtermékenyítő volt mindkét nép kultúrájára. A jóval polgárosultabb német telepesek kulturális különállásukat megőrizve, nagymértékben hozzájárultak e vidék hagyományos parasztkultúrájának bomlásához.

Forrás: Martin György Magyar tánctípusok és táncdialektusok (Planétás kiadó)